Author of New Pompeii DANIEL GODFREY
Home  Books   Links   Misc   Contact 

A megújuló energiaforrások hadrendbe állításáért folytatott verseny során az egyik óriáscég véletlenül belebotlik egy forradalmi új technológiába: lehetségessé válik az anyagátvitel, méghozzá a történelmi múltból a jelen felé.

Nick Houghton, a PhD-jére készülő történészhallgató szóhoz sem jut, amikor a Novus Particles cég tanácsadói állást kínál neki. De vajon miért kell nekik egy harmadrangú egyetem nevenincs doktorandusza? És mi történhetett Nick elődjével? Nos, a barátjának, Ronnie-nak mindenre van egy meggyőzően csengő összeesküvés-elmélete. És a Novus Particles jó néhányban főszerepet játszik. Olyanokban, amelyek eltűnt emberekről szólnak.

A cég új projektje minden eddiginél nagyobb és titkosabb: élő embereket akarnak átemelni a biztos pusztulás előtt álló, római kori Pompejiből. Nick pedig fontos feladatot kaphat ebben a tervben. Ha az összeesküvés-elméletek igaznak nem bizonyulnak.

“A lenyűgöző, ügyesen megmunkált, intelligens és alkalmanként brutális Új Pompeji az időutazás műfajának borzongatóan eredeti bemutatása.“ – Tim Lebbon, A Csend és vadászat szerzője


“Imádtam. A történelem, sci-fi, cselszövés és akció lenyűgöző és eredeti keveréke. Teljesen lebilincselő.” – Robert Fabbri, a Vespasian novellák szerzője   


“Godfrey bonyolultan ábrázolt, rendkívül megragadó időutazási thrillere Michael Crichton fénykorát idézi” – The Financial Times

Interjú Daniel Godfrey-vel


Mesélne nekünk a könyvről?


Az Új Pompeji a közeljövő világában játszódik, ahol a technológia lehetővé teszi, hogy az embereket és a tárgyakat a távoli múltból a jelenbe szállítsa.


Az utazás egyirányú – visszafelé senki sem utazhat az időben – a vállalat pedig arra használja a technológiát, hogy Pompeji ókori lakosait a kitörő Vezúv elől a város jelenkori pontos másába menekítse.


Hogy miért csinálják ezt? Nos, a vállalat azt mondja, hogy egy történelmi kutatási létesítményt szeretne létrehozni – valamit, ami egyensúlyba hozza az időutazással kapcsolatos ellentmondásokat és az azt körülvevő összeesküvés-elméleteket… de persze kiderül, hogy a dolgok ennél sokkal bonyolultabbak.    


Az élő ókori rómaiak életébe Nick Houghton történész szemén keresztül pillanthatunk be, aki hamar rádöbben, hogy valami furcsa oka van annak, hogy őt választották erre a feladatra – valamint arra is, hogy talán komolyan alábecsülték a birodalmat egykoron kormányzó embereket.   


Miért éppen Pompeji-t választotta regénye témájának?


Mindig is lenyűgözött Pompeji. Nem csak egy város volt, amely elpusztult; ez egy olyan hely, ami örök álomra szenderült. A dekoratőr felszerelését úgy találták meg, ahogy otthagyta, a napi bolti bevétel számlálásra várt, a kenyér a sütőben sült, stb. Amikor olyan helyen gondolkodtam, ahonnan paradoxon nélkül költöztethetem el emberek ezreit, ez volt a tökéletes választás.


A könyv különálló, vagy egy sorozat része?


Sokkal inkább önálló könyvként íródott. Nem volt ügynököm vagy kiadói ajánlatom, amikor megírtam – Az Új Pompeji egy irományhalmazról lett felkapva – így más dolgokkal is foglalkoztam, amikor kaptam egy hívást, hogy érdeklődés van iránta. Az Idő birodalma (Új Pompeji 2) című könyvet 2017 júniusában publikálták az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban.



„Mennyi kutatás minősül túl sok kutatásnak? Tény és fikció kiegyensúlyozása a sci-fiben.

Írta: Daniel Godfrey


Biztos vagyok abban, hogy beszél bármely íróval, azt találja, hogy a kutatási jegyzetek nagyon csekély része kerül be a befejezett regénybe. A tudományos-fantasztikus szál, amelyhez első könyvem – alternatív történelem – tartozik, egy bizonyos mértékig összetettebbé teszi a problémát: Új Pompeji nem csak hogy részt vesz az közeljövő társadalom (és technológia) létrejöttében, amelyből a cselekvés kiindul, hanem gyorsan bemutatja a római karaktereket, akiket az Úr 79. évéből szállítanak át az időn.  


Bár mindig is érdekelt az ókori Róma, valószínűleg nem meglepetés, hogy rengeteg kutatást végeztem az Új Pompeji írása közben. Viszont azt is tudtam, hogy nem tankönyvet írok. A cél nem az volt, hogy visszaöklendezzem a lapokra az összes információt, amit a rómaiak életéről, munkájáról és játékairól találtam. Az a kérdés, hogy az olvasónak mennyit kell tudnia ahhoz, hogy felépíthessen egy hihető színteret szereplőkkel, amelyeken keresztül bekapcsolódik a cselekménybe?


A kulcsszó itt a „hihető”. Én úgy hiszem, hogy a történelmi fikcióban és a tudományos fikcióban sokkal több a közös tulajdonság, mint azt sokan hinnénk. Azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az időutazás (még!) nem igazán működik, de ez sosem akadályozott meg minket abban, hogy kedvünket leljük a számos történetben, amely ezen előfeltétel köré épül. Néhányan kreáltak valamilyen magyarázatot, amelynek segítségével felfüggeszthetjük hitetlenségünket – legyen az egy portál alapú bejárat, rendőrségi telefonfülke, vagy a 88mérföldes sebességre való gyorsulás. Relatívan könnyű lenne ezekbe a magyarázatokba masszív mennyiségű információt bevonni a kvantum teóriáról (vagy a manapság divatos fizikai szálak bármelyikéről), viszont a sci-fi írónak kizárólag csak azt kell felhasználnia, ami a történet megírásához szükséges.  


Másrészről a történelmi fikció arra törekszik, hogy a közönséget átszállítsa a történelmi színtér megalkotásába. Ahogy azt mondogatják, a múlt mégiscsak egy idegen ország. Bár a történelmi társadalmak ismerősnek tűnhetnek, ugyanakkor idegenek is lehetnek. Vegyük csak figyelembe a vallást, a nőket, a kapcsolatokat, rabszolgákat, pénzt és akár a halált.   


Egy római szemszögéből nézve az élet nagyon bizonytalan volt. Néhány számítás szerint a római nőknek öt vagy több gyermeket kellett szülniük életük során, csak hogy a populáció stabil maradjon. Ugyanakkor a gazdasági élet is rendkívül bizonytalan volt - masszív alulfoglalkoztatottsággal a legtöbb időszakban – ez annyit takart, hogy világos kockázattal járt a terméketlen (például újszülöttek) családtagok támogatása. Ez azt jelentette, hogy gyakran a gyerekeket nem sokkal születés után kitették vagy eldobták.


Az Új Pompeji regény írása közben egy vicces kis jegyzetből megtudtam, hogy az egyik római módszer szerint a töröttkoponyákat úgy kezelték, hogy pókhálóval fedték le a fejet. Viszont ennek az apróságnak nem volt sikere, mert olyan (akaratlanul is) vicces volt, hogy kiütötte béta-olvasóimat a történetből.   


A lényeges pont az, hogy a történelmi társadalmak nagyon idegenek. Számunkra nehéz megérteni, mivel a mi kapcsolati pontjaink olyan korlátoltak. Tehát bármit is írsz – legyen az történelmi regény vagy a sci-fi legnehezebbje – mindig lesz egy sor választási lehetőség: mennyit kell tudnia az olvasónak ahhoz, hogy felfüggessze hitetlenségét és élvezze a sztorit?


Végtére is az olvasás célja a szórakozás, nem igaz?